Kenneth Branagh Agatha Christie adaptációi emlékezetessé váltak két dolog miatt: Hercule Poirot különleges bajszáról és az impresszív sztárgárdáról. Bár mind Az Orient expressz gyilkossága, mind a Halál a Níluson csak közepes szintet ütöttek meg, nem voltak borzalmasak, de sajnos jellegtelenek voltak. A sorozat most egy kevésbé ismert történettel bővült, mely a Halloween és halál című regény alapján készült.
Hercule Poirot (Kenneth Branagh) visszavonultan él Velencében, amikor egy régi ismerős, a sikeres író Ariadne Oliver (Tina Fey) felkeresi. Oliver egy szeánszra hívja meg Poirot-t, melyet a híres médium, Mrs. Reynolds (Michelle Yeoh) vezet. Bár Poirot nem hisz a természetfeletti jelenségekben, beleegyezik, hogy leleplezze a csalást, ám hamarosan egy gyilkosság történik.
Az előző két Branagh által rendezett Christie-adaptáció a két legnépszerűbb regényt dolgozta fel. Ez bizony reklámot jelentett, de a sztori és a stílus nem hozott frissességet vagy autentikusságot. A Szeánsz Velencében ebből a szempontból előnyt élvez, mivel az alapanyag kevésbé ismert, és láthatóan inkább a misztikum felé orientálódik.
A rendező szabadon kezeli a könyvet, változik a helyszín, az áldozat kiléte, csak a váz marad meg. Velence gondolái, kanálisai és egyedi látványa adja a miliőt. Branagh azonban a város sötétebb oldalát mutatja be, patkányokkal, régi épületekkel és folyamatos esővel. A könnyed és gyors felvezetés után a történet a lelakott palazzóba vezet, ahol a házigazda halloweeni ünnepséget rendez, majd következik a szellemidézés. Mivel egy Poirot-filmről van szó, természetesen gyilkosság is történik, és bár az ügy nem túl bonyolult, a felfedezés mindig pluszt ad az élményhez. A nyomozás menete sem túl bonyolult, Poirot mindenkit kihallgat, múltbéli titkok derülnek ki, elfojtott érzelmek törnek felszínre, és kibontakoznak a motivációk.
Senkiben sem lehet megbízni, és Poirot fejében kezd összeállni a kép, bár az érzékszervei csúf játékot űznek vele. Ez teszi igazán erőteljessé a Szeánsz Velencében. A film felépítése a hagyományos, krimis vonalat követi, ugyanakkor képes extra elemekkel gazdagítani a körítést. Branagh láthatóan inspirálódott a ’60-as évek klasszikus horrorfilmjeiből, melyek időről időre visszaköszönnek a filmben. Habár nem válik igazi zsánerfilmé, néha ügyesen játszik a feszültséggel és a rémisztő elemekkel. Nem minden kerül kihasználásra, ami a spiritualitás és az észérvek közötti feszültségre épül, de atmoszférateremtés terén sikeres teljesítményt nyújt a film.
A színészi teljesítmény nem hozza ugyanazt a sztárparádét, mint a korábbi részekben, de ez most nem is volt szükséges. Mindenki megfelelően játszik, és még a főszereplő sem tűnik túl túljátszottnak.
A Szeánsz Velencében Branagh Poirot-kalandjainak eddigi legjobb darabja, habár ez önmagában nem sokat jelent a korábbi, feledhető előzményekhez képest. A történet letisztult és egyszerű, a megoldás és a gyilkos kiléte egyértelmű, bár az okokat még tovább kell kutatni. A szetting, a horrorisztikusabb kezdet, és a hangulat azonban hatásosak, és végre kap a film egy kicsit egyedi stílust. Ez a nyomozós szellemjárás talán nem marad meg sokáig az emlékezetünkben, de legalább nem felejtjük el azonnal a moziból kifelé menet.
